Az út
ami idáig vezetett

Körülbelül húsz éve fotózom. Az egészet egy nagyon egyszerű dolog indította el: az egyik legjobb barátom hatására a meglévő mobilommal, én pedig elkezdtem lefotózni mindent, ami mozgott. Akkoriban még szó sem volt profi felszerelésről. Egy Nokia telefon, Karl Zeiss lencsével, és a megapixelből sem volt sok – de nekem ez bőven elég volt ahhoz, hogy elkezdjem keresni, mitől lesz egy kép több egyszerű pillanatfelvételnél. Eleinte az apró dolgok érdekeltek. Aztán ahogy teltek az évek, egyre jobb eszközök kerültek a kezembe, és közben én is egyre inkább az emberek felé fordultam. Mindig is emberekkel foglalkoztam, így előbb-utóbb természetes volt, hogy ők kerülnek a képeim középpontjába is. Gyakorlatilag mindenkit lefotóztam, aki a lencsém elé került. Nem különösebben érdekelt, hogy az illető először mit gondolt arról, hogy én éppen kamerával a kezemben állok előtte. Fotóztam, figyeltem, tanultam. Aztán valami megváltozott. Egy idő után már nem kellett magyarázni, miért van nálam a kamera. Egyszerűen megszokták. Sőt, sokan már keresték is. Talán innen lett igazán érdekes az egész. Mert a fotózás számomra sosem csak arról szólt, hogy legyen egy jó kép. Sokkal inkább arról, hogy elkapjak valamit abból, ami éppen történik. Egy pillantást, egy mozdulatot, egy hangulatot – valamit, amit utólag már nem lehet ugyanúgy megismételni. Azóta a kamera sok helyre elkísért. Rendezvényekre, esküvőkre, sporteseményekre, baráti társaságok közé, különleges és egészen exkluzív alkalmakra, sőt az utazásaim során is rendszeresen ott van velem. Fotóztam az Urbán Erotika rendezvénysorozatán, és az évek során művészekkel, alkotókkal és rengeteg különböző karakterrel is összehozott a sors. A felszerelés közben persze változott. A Nokia már régen nyugdíjba vonult. A kíváncsiság viszont maradt. És nagyjából innen indult az út, ami idáig vezetett.